"Mindaddig, amíg az emberek külön-külön rá nem ocsúdnak arra, hogy milyen ragadozó kegyetlenség lakozik bennük, mindaddig, míg magukat csak valamivel is jobbnak tartják, mint másokat, mindaddig, míg az önismeret által lassanként ki nem gyógyulnak eredendő hibájukból, illetve romboló ösztönüket nem tudják más módon kiélni, becsvággyá és munkává finomítani, semmi remény sincs arra, hogy a földön vége szakad annak a tenger szenvedésnek, melyet a háborúk és a forradalmak támasztanak. Ezt azonban tömegmozgalommal, közintézményekkel nem lehet elérni. Az erőszak minden rendszerben megtalálja a maga ürügyét. Nem lehet az egész emberiséget megváltani, csak egy embert lehet, ez is csak önmagát válthatja meg, az önismeret által. Az író kétségbeesetten fut vissza önmagába, az egyéniségnek arra a szigetére, melyet már a krétai Zenón is dicsért, s Max Stirner az ember egyetlen menedékének jelzett, és itt küzd pártok nélkül, itt lázadozik a természet és társadalom igazságtalanságai ellen, itt szolgáltat igazat mindenkinek mint egyén, és mindenkinek mint egyénnek, itt bünteti meg azokat, akik vétettek egy magasabb törvénykönyv ellen, mely nemcsak a bűnt, hanem a mulasztást és szépséghibát is megtorolja, s gyakran nemcsak azokat sújtja halállal, kik nem voltak valakivel eléggé emberiek és emberiesek, figyelmesek és udvariasak, hanem akik nem viselkedtek szépen. De ennek az álmodott világnak, mely a maga zártságában kerek és tökéletes, nincs közvetlen összefüggése a tényleges világgal, ahol a bűnt egyáltalán nem követi oly következetesen a bűnhődés, mint itt. Az igazi író óvakodik is attól, hogy ezt a kettőt összekeverje. Ő csak a dolgok viszonylagosságát hirdeti, minden ember megértését, azt az igazságot, melyet értelme igazságnak ismert meg. Ez az igazság sötét, de mégse fél attól, hogy őt magát is sötétnek tartják, mert nem hazudja rózsaszínűnek a világot, mint azok a veszedelmes csalók és öncsalók, akik nem merik bevallani, hogy az a kő, melyet elengednek, a természet törvényei szerint mindig a föld középpontja felé esik, s azt hitetik el másokkal és magukkal, hogy ez a kő egyszer majd mégiscsak fölfelé fog röpülni."
Forrás: Pesti Hírlap, 1933. március 19.
Illusztráció: René Magritte: Kastély a Pireneusokban
Hozzászólások