kosztolányidezsőtér

A visszaemlékezések szerint Hauber László doktorhoz intézte utolsó szavait Kosztolányi. "Tedd, hogy éljek" - írta föl egy cédulára, mert beszélni ekkor már nem tudott. Ma 77 éve, hogy meghalt.

„Emlékszem az intellektus villogó fényeivel bevilágított arcára, ék-alakban felhúzott sűrű szemöldökei alatt iróniával csillogó szemeire, s durcás, önhitt, kedves groteszk mosolyára, hibátlan szép mozgására – nem, nem ilyen halált hittem volna méltónak hozzá! Élni akarok! – mondta a szanatóriumban, – segítsetek! Szeretlek benneteket, úgy szeretlek! – mondta sokszor egymásután és sírt, s míg könnyeit töröltem, kezembe kapaszkodott. – Tegyetek valamit velem! – mondta a férjemnek, – álljatok össze barátaim és gondoljatok ki valamit, mentsetek meg engem! Szeretlek benneteket! – úgy fájt ezt hallani, hiszen Kosztolányi nem volt érzelmes természet, s aki sohasem tűrt volna részvétet senkitől, most gyermekes kiszolgáltatottsággal mindenki részvétét könyörögte.”

(Török Sophie: Harc a félelemmel)

„Rossz időben született. Mennyit bosszankodott, mennyit unhatta magát a különféle diktatúrák egyhangú szólamainak korában. Éppen ezért valami türelmetlenség fog el, hogy némelyik nekrológja párhuzamot von közte és Ady között. Ez írások megdicsérik az elhunyt költő nagy kultúráját, tiszta művészetét. Viszont nem állják meg, hogy meg ne jegyezzenek olyasmiket, mint például, hogy: »nem fejezte ki fajtájának aggodalmait azon a biblikus erejű, perzselő nyelven, mint Ady«. Való igaz. Közvetlenebb témái voltak és más nyelve. De talán lehetnek olyan szellemek is, akiket jobban megragad az ő művészete, mint a faj szorongó aggodalma, amelyet biblikus erejű nyelven adnak elő.”

(Hunyady Sándor: A költő halálához)

„Bánatos és szép és egyszerű volt a temetésed s ami Neked a legfontosabb lehet: a konvenció kényszere nem produkált rikító, méltatlan »giccset« sehol – olyan harmonikus és finom volt, a diszkrét őszi borúban, mint egy halványzöld tintával frissen megírt Kosztolányi-vers. Nem rikácsolt és jajgatott senki és döngő frázisok sem repesztgették szemfödődet – igazán, Didus, hidd el, ott állhattál volna Te is a közönség között, akár mellettem is és nem lett volna okunk nevetést elnyomni és velem együtt, kicsit megszeppenve, kicsit megkopva, hallgattuk volna a szép tremoló dalt, aminek nem értelmét, csak szavait és zengését szeretted, a minden értelemnél különb és nagyszerűbb formát hallgattuk volna eltűnődve és elbájolva: »circum dederunt me gemitus mortis et dolores inferni«, mert most már mind a ketten tudjuk, miről szól ez a dal.”

(Karinthy Frigyes: Eltemettük Kosztolányi Dezsőt)