Ezúttal hedonista lelkületű olvasóinknak kedvezünk! Kosztolányi mester nem egy ízben oly érzékletesen írt le lakomákat, hogy muszáj tőle idéznünk pár passzust! Elsőként a Pacsirta című regény néhány ominózus jelenetét elevenítjük föl!
„[Vajkay Ákos, Pacsirta apja] Nézte a mennyezet figuráit, majd elunva ezt, könyvespolcához nyúlt […] [a könyv] hamar kihullott kezéből, és így gondolkozott:
– Vaníliás metélt: Vajon mi az a vaníliás metélt? Sohasem ettem ilyesmit, és nem is láttam egész életemben. Fogalmam sincs, hogy milyen. A vanília idegen, izgató illatát nagyon kedvelem, fölöttébb kellemetes lehet, ha az orrot csiklandja a szaga, és hízeleg az ínynek is. De vajon rajta van-e a gyengéden sárgálló tésztán a fekete, afrikai fűszer, avagy nélküle szolgálják fel a vendéglőben? Csak futóan láttam nevét, egy pillanatra, a túrósgombóc, gyümölcshabkosár és mogyorótorta között. Mintha álmodtam volna. Mégsem lehet elfelejteni. […]
Most fölült. Szaglászott a levegőben. Különös, orrában még mindig ott lengett az étterem szaga, kiverhetetlenül, makacsul, tolakodva, a bűzös illat, az illatos bűz, az a kegyetlen aroma, melyben a zsíron pirított hagyma párája érzik, elvegyülve a sóskiflik köményszagával és a sör kedves, keserű komlóleheletével. Visszafeküdt párnájára.
– Borjúdió. Ez is rejtély. Az ember a dió gerezdjére gondol, mely édes, olajos, de nem az, hanem hús, olvatag, puha, leveses hús, mely azonnal elomlik a szájban. Nem érdektelen. Jó előételek után, melyet az étlap említ. Olajvaj halból vagy orosz ízelítő. Hahaha, de furcsa, Boszorkányos, ostoba nevek. Habart tojás csirkemájjal, csuka fehérborban vagy velő barnavajban. Hagyjuk ezeket a szamárságokat.
Megigazította párnáját, hogy kényelmesebben feküdjön. […]
– Például mit ettünk tegnap? Erőlevest, rizses csirkét, máglyarakást. Pontosan emlékszem rá. Semmi többet, semmi jobbat. Weisz és társa azonban mást evett. Ő bográcsgulyást evett, azt bizony, nagyszerű, zsíros, vérvörös gulyást, szegedi paprikával, és a burgonyáról, mely még párolgott, a lé csöpögött. Mennyire szerettem fiatalkoromban, míg élt szegény mama, a bográcsgulyást, a borjú-, valamint a marhapörköltet, és mióta nem ettem, annak csak a jó Isten a megmondhatója. Sohasem mertem rendelni, talán reá való tekintettel, még akkor sem, amikor vendéglőbe mentünk.
Könny gyülemlett szemébe, elérzékenyült.
– Bűn-e ez? Azt mondják, az ördög incselkedik a pusztában böjtölő remetével. Hát ha bűn, annál édesebb. Bánom is én. A bográcsgulyást nem lehet letagadni sem égről, sem földről. Az van a valóságban, van az asztalon, van Weisz és társa előtt, van az étlapon, a göbölyrostélyos és ürügerinc között, mindjárt a szűzsült és párolt fartő szomszédságában. Aztán a többi mind, az is van, a sertésoldalas, erdélyi fatányéros, rántott bárány, nem beszélve az angol, francia, olasz nyelvű ételekről, a beefsteakről, a tournedosról, a fritto mistoról, mely az idegen nyelv zamatát leheli, aztán sajtokról, a kövérekről és soványakról, a pálpusztairól, pusztadőriről és trappistáról, s a borokról is, a csopakiról, az egri bikavérről, a mádi édesről, ezerjóról, ringatóról s a leánykáról, mely karcsú üvegben kerül elénk. Leányka. Kedves Leányka. Édes, édes Leánykám… […]
Ákos fölkelt a kerevetről, titkos bűntudattal, mint a gyermek, kit valami csínyen kapnak rajta, az ágyban. Nem mert feleségére tekinteni, szégyenkezett.
– Éhes vagy – mondta az asszony –, az a bajod. Éhes vagy, lelkem, hiszen tegnap este óta megint nem ettél. Menjünk a vendéglőbe. Későn van. Nem kapunk helyet.
Siettek is. Oly gyorsan elértek a Magyar Király elé, hogy csodálkoztak rajta. […] ezúttal a töltött bélszín és sertéskaraj között szerényen, de sokatmondóan, állt a bográcsgulyás neve. [Vajkay] Rábökött ujjával, és a pincér máris eléje tette.
– Remek szaga van – szólt Füzes Feri.
Ákost ez a megjegyzés bántotta. Mi köze hozzá, hogy »remek szaga van«. Erről majd ő maga győződik meg. És csakugyan, sápadt, porcogós, majdnem halotti orrát az ezüst csészébe nyújtotta, a piros lé felé, lefoglalva magának ezt az élvezetet is, egészen tüdejére szippantva a bográcsgulyás illatos páráját. Füzes Ferinek igaza volt, a szaga remek, de az íze, barátaim, az íze még remekebb.
Mohón elfogyasztotta, kimártogatta a tányért zsemlyedarabokkal, akár Weisz és társa, a díszműkereskedő. […]
– Nem iszol valamit? – kérdezte Környey.
– Nem, kérlek alássan – mondta –, én már tizenöt év óta nem iszom semmit.
Szunyogh fölfigyelt.
– De ez jó borkorcsolya – kapacitálta a főparancsnok. - Megkívánja. No öreg, egy pohárral.
– Talán egy kis sört – mondta Vajkay, és Gálra tekintett, kérdően, a háziorvosára. – Abban kevesebb a szesztartalom. Egy pohár sört – szólt oda a borfiúnak, és utánakiabált: – a legkisebb pohárral, fiacskám.
Ivott pár kortyot, mértékletesen. A fehér sörhab szürke bajszára tapadt, ezt beszívta szájába, és lenyalta.
Utána borjúszegyet rendelt, vaníliásmetéltet, mely szerencsére még nem fogyott el, és kitűnő volt, majd sajtot, ementálit, és megevett – nyomatékul – két almát is. […]
– Még egy pohár sört – indítványozták.
– Nem, köszönöm, elég volt – tiltakozott Ákos –, lucullusi lakoma – tette hozzá nevetve, és érezte, hogy sovány hasa egészen megtelt.
Vérré vált benne, mint barátban a lencse.”
(Illusztrációk: relaxotour.blogspot.com, bisondrew.com, sutigyar.hu, deluxe.hu)
Hozzászólások