(T. OLVASÓINK! MOST EGY PARÓDIA KÖVETKEZIK! - A SZERK.)
Marquis de Sade és Desire de Kostolany emlékének
LEGELSŐ FEJEZET
(melyben az olvasó megismerkedik két öreg libertinussal s a remény elején még igencsak ártatlan leányukkal, ki életük bálványa, és hall egy meglehetősen körülményes pusztai kis kirándulásról is).
A díszes, csilláros és tükrös ebédlő támlás, kellemesen puha bársonyos díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárgavégek, papírok foszlányai hevertek, melyek egykori orgiákra emlékeztettek, s a helyi erotikus újság egy izgalomban szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér és vaskos címbetűkkel ez volt olvasható: Sárszegi Éjszakák, 1899.
A falikaptár, a tükör mellett, az erős kiverőfényben föltüntette a hónapot, napot: Május 13. Péntek.
Az ingaóra pedig, mely cifra, fa-faragványos üvegtokjában járt és járt és járt, és csak járt… Le és föl, föl és le, ki és be, be és ki… És közben sárgaréz-sétálójával apró darabokra vagdalta és szabdalta, fogaival tépte és szaggatta a végtelennek látszó napot, egyszer csak megmutatta… az időt: hajnali ½1.
Apa és anya csomagolt az ebédlőben.
Egy vedlett, barna bőrönddel szórakoztak. Becsúsztatták a sűrűfésűt a válaszfalán lévő vászontáskába, aztán összeszíjazták, úgy, ahogy egymást szokták a régi szép időkben, s a földre tették.
Ott állt már útrakészen, repedésig tömve mindenféle holmival, kétoldalt hatalmasan kipuffadó hassal, akár a macska, amelyik majd kilencet kölykezik, s még emlékezik kölykei fogantatására, amit megelégedett nyávogással és dorombolással juttat kifejezésre.
Csak még az asztalon levő utazókosárba tettek be egyet-mást: a fekete és vörös csipkés női bugyogót, a melltartókat, a harisnyakötőt, a mídert és a baby dollt, a blúzt, a nyuszis-pompomos mamuszt, a cipőgombolót, melyet leányuk már gondosan, mit sem sejtve, odakészített.
— A fogkefe, — szólt sokatmondó somolygással apa.
— Lám, a fogkefe, — bólintott kacéran és hamiskásan anya — majd itthon maradt a fogkefe.
Fejét csóválva már sietett is a folyosóra, onnan a parfümös, rózsaszín leányszobába, hogy a zománcos bádogmosdóról hozza azt a bizonyos fogkefét. Maguk között legalábbis csak így nevezték.
Apa izgalomtól remegő kezeivel még egyszer letapsikolta, végigsimította a holmikat, gyengéden megsimogatva a sok csipkés női fehérneműt, hogy még jobban egymáshoz lapuljanak.
Sógora, Bozsó Béla, az asszony testvérbátyja, több ízben meghívta őket a hosszú, forró, fullasztó és füllesztő nyarakra, hogy Tarkövön, a birtokán kipihenjék magukat.
A nem-nagy, százholdas puszta közepén, rozoga gazdasági épületek között emelkedett a háromszobás, titokzatos libertinus „kastély”, oldalt tágasabb teremmel, a vendégszobával, melynek erotikus festményekkel díszített falaira, vadászfegyvereire, agancsaira, egyéb izgalmas kínzószerszám-készletére igencsak jól emlékeztek.
Évek óta nem jártak itt, de anya sokszor emlegette a „birtok”-ot, a domb alatt bujdosó kis nádas, szittyós eret is, melynek hullámain valaha, gyermekkorában, papírcsónakokat úsztatott, egészen úgy, ahogy a kis Flora tette a tóparton, James regényében. Botot szúrt a kis csónak közepébe, s gondolatai a homorú és domború tárgyak különös egymáshoz simulásán jártak gyakorta.
Folyton halogatták ezt a bizonyos kirándulást.
Az idén azonban minden levél, melyet a pusztáról kaptak, azzal végződött, hogy jöjjenek már, minél előbb jöjjenek!
Májusban végre elhatározták, hogy meglátogatják őket. Végül úgy adódott, hogy ismét itthon rekedtek, nem szívesen mozdulnak ki, már öregek is, hanem elküldik maguk helyett a leányukat, egy hétre, hadd ismerje meg ő is a „pusztai örömöket”. Ő úgyis sokat dolgozott, ráfér a pihenés, s még nem igazán ismeri, mi mindent rejthet egy ifjú leány számára a vidék.
A hírt a rokonok kitörő örömmel fogadták.
Mindennap jött a posta. Béla bácsi, meg a felesége, Etelka néni, levelet írt a leánynak, a leány válaszolt rá, az anya a sógornőnek írt, az apa a sógornak, megkérve őt, hogy ő maga, személyesen várja kocsival, mert az állomástól a tanya háromnegyed órai járásra volt, jó messze mindentől, emberektől, élettől. Aki egyszer odament, bizony, nem jött onnan egykönnyen vissza. Minden apró mozzanatban megállapodtak.
Az utolsó napokon mégis sürgönyök keresztezték egymást, melyek a legkisebb részleteket is tisztázták. Már nem lehetett lemondani az útról…
Anya visszajött, hozta azt a bizonyos fogkefét. Apa gondosan selyempapírba pakolta.
Még egyszer körülnéztek a szobában és mikor látták, hogy nem maradt künn semmi egyéb, rányomták a kosárra a fedelét.
De a kulcs nem fogott, a zár mindig kipattant. Akárhogy is erőltette apa, az a kulcs csaknem akart beletalálni annak a zárnak a lyukába. Bosszantotta is a dolog, hogy éppen most. Ezért hát a kosarat cukorspárgával kötötték át, úgyhogy apa sovány mellével ránehezedett s homlokerei igencsak kiduzzadtak.
Ezen a napon korán ébredtek mind a hárman, legott csomagolni kezdtek és a rendkívüli izgalomban csak ide-oda bódorogtak. Még ebédelni sem tudtak rendesen, nem jött meg szokásos farkasétvágyuk, mert folyton eszükbe jutott ez, az…
Most azonban elkészültek.
A kosarat is letették a földre, a bőrönd mellé. Targonca zötyögött az udvar téglázott útján, mely a Petőfi-ucca járdájától a kertbe vezetett, egészen a verandáig.
Beállított egy langaléta kamasz, ki a bőröndöt, kosarat közönyösen a targoncára helyezte, jól megtolta, befelé, aztán meg kifelé, az állomásra.
Apa egérszürke ruhát viselt, mely pont olyan volt, mint a haja. Mindig ezt vette föl, mikor kilépett az utcára. Ezzel tudta leginkább elrejteni valódi énjét a sárszegi kispolgárok elől. Már erősen őszült, bajusza deresedett, szeme alatt kis zacskók lógtak, gyűrött, elhasznált, pergamentes bőrből. Tekintete kiélt volt, szája széle folyton rángott, mint akinek valamiféle elvonási tünetei vannak.
Anya fekete ruháját hordta, mint mindig, mivel azzal leplezte leginkább fekete csipkés bugyiját, melltartóját, kombinéját. Ha fehér ruhát vett volna föl, izgató fekete holmijai bizony sok fiatalember érdeklődését felkeltették volna. De erre semmi szükség nem volt. Legalábbis apa szerint. Anya haja, melyet dióolajjal simított, még nem mindenütt fehéredett, redők sem igen mutatkoztak arcán, csak homlokán futott át két mélyebb ránc. Tulajdonképpen friss volt, mint egy barack, mely alig várta, hogy újra és újra beléharapjanak.
Mégis mennyire hasonlítottak. Szemükben ugyanaz a tüzes fény rejtőzött, vékony, porcogós orruk egyformán hegyesedett ki és fülük is egyformán piroslott.
A faliórára pillantottak. Apa megnézte zsebóráját is, mely pontosabban járt. Kimentek a verandára. Innen a kertbe kiáltottak, egyszerre:
— Pacsirta.
Egy leány ült a kényelmes padon, a virágágyak előtt, a vadgesztenyefa alatt, megrészegülve a rózsák illatától. Sárga pamuttal horgolt valami terítőt, de közben szürcsölgette kis nyári koktélját is, mely ott hívogatta mézédes ízével a darazsakat, a tűsdoboz mellett.
Csak fekete haját lehetett látni, mely — akár lomb a földre — árnyékot vetett arcára, melynek háromnegyed részét eltakarta, pusztán egynegyedét mutatta.
Nem mingyárt mozdult. Lehet, nem is hallotta.
Aztán szeretett így maradni, lehajtott fejjel, maga elé bámulva, sokáig, hogy érezze azt a mámoros szédelgést, ami ilyenkor, a nyári hőségben, koktélja szürcsölése közben kerítette hatalmába.
Megesett, hogy zajt hallott, de azért nem tekintett föl. Olyannyira magán kívül volt, hogy meg is feledkezett környezetéről. Időn és téren túl érezte magát.
Most erősebben kiabáltak:
— Pacsirta.
És még erősebben:
— Pacsirta.
A leány a veranda felé nézett, melynek legfelső lépcsőfokán állt apa és anya. Őt nevezték el így régen, Pacsirtának, nagyon régen, mikor még énekelt. Azóta a név rajta ragadt és viselte, mint kinőtt gyermekruhát. De nem szerette. Legszívesebben nevet változtatott volna. Valami franciás névről ábrándozott. Mondjuk Juliette, vagy épp Justine…
Pacsirta mélyet sóhajtott, — mindig mélyet szokott sóhajtani — összegombolyította pamutját, munkakosarába tette és a vadszőlővel befuttatott lugas felé tartott. Szóval, mennie kell, gondolta, nemsokára indul a vonat, ma este már nagybátyjáéknál alszik — ahogy ekkor még ez a naiv teremtés hitte —, a tarkövi pusztán. Kissé kacsázva, megrészegülve az italtól és az illatoktól, jött előre.
Az öregek becéző mosollyal figyelték, hogy közeledik.
Majd, amint arca hirtelen föltünt a lombok között, a szülők száján kissé elhalványodott a mosoly. Arra gondoltak, talán most látják utoljára ilyen ártatlannak leányukat.
— Mehetünk, aranyos, — szólt apa, hamiskásan a földre tekintve.
(Talán folytatjuk!)
Hozzászólások