Niddy Impekoven 1904-ben látta meg a napvilágot, egy berlini művészcsalád sarjaként. Már háromévesen táncolni kezdett a gramofon zenéjére, s táncával mindig eljátszotta azt, amit színész apja is játszott éppen. Csodagyereknek tartották, hiszen már tízévesen színpadra lépett, sőt, előtte egy szobrász is megörökítette kecsességét. A háború idején a család Münchenbe menekült, ahol Niddy balettot tanulhatott. Mestere Heinrich Kröller lett, aki csodálta a gyermek tehetségét.

1918-ban már önállóan lép fel, Frankfurtban. Ezt követően körbeutazza egész Németországot, s műsora estéről-estére újul meg. Finomsága, kislányos ártatlansága szinte megbabonázza a férfiakat. Egy kritikusa, Fred Hildenbrandt egész könyvet szentel Niddy művészetének, mely kötet inkább hasonlít hisztérikus szerelmes levelek sorozatára, mintsem valamiféle higgadt és a szakmaiságot szem előtt tartó véleményre. Hans Frentz, az életrajzíró pedig ekként fogalmaz a művésznővel kapcsolatban: "Eltáncolja, amit mi mindannyian elveszítettünk már…"

1923-ban Niddy nőül megy Hans Killian orvoshoz, aki Bach felé irányítja. A korábbi bájos produkciókból egy érett nő komoly, intellektuális tánca lesz, ki Bach zenéjén túl Bartók, Brahms, Schumann és Mozart muzsikájára is táncol már. Körbeutazza a világot, s végül Svájcban telepedik le. 1955-ben megjelenteti önéletrajzi írását.

Természetesen az akkori Budapest sem maradhatott ki a turnék állomásainak sorából. 1925 októberében például a Renaissance Színházban is föllépett, s a közönség tagjaként ott ült az akkor épp a 40. életévét taposó Desiré mester is. Niddy produkciójáról az alábbiakat közölte a Pesti Hírlapban, kifejtve egyúttal a táncról megfogalmazott gondolatait is:

"Érdemes lenne gondolkozni erről: miért táncolnak ma inkább, miért értik meg ma inkább a táncot, mint annakelőtte? Ez a legrégibb, ősemberi művészet. Hozzá képest a zene és festészet is csecsemőkorát éli. A lélek legelső megnyilvánulása, az öröm és gyász legelső kifejezése a rendbe szedett, ütemekre tagolt mozdulat volt. De a tánc az idők során a test visszafejlődésével öntudatossá lett, elkorcsosult, az emberiség más kifejező eszközök birtokában meglehetősen el is hanyagolta. Wundt említi, hogy akármelyik ősember sokkal ügyesebben, könnyedebben táncolt az oroszláni termetével és párduci hajlékonyságával, mint ma sok ünnepelt táncművész. Mi a háború alatt kezdtünk újra figyelni erre a művészetre, talán mert az életharc újra fölzaklatta bennünk az ösztönöket s emlékeztetett származásunkra. Lehet, hogy ez az oka a tánc megújhodásának, mely mindenesetre ezen a ponton kelteződik.

A mai tánc, bármennyire törekszik a föltétlen felé, stilizált, többnyire egy másik művészet, a zene és festészet keretében helyezkedik el, ha nem is mint utánzó. Mégis annyira különbözik a régi, önkívületes tánctól, mint az egykori harci dal a mai légies költeménytől, mely magába hasonlította a többi művészet ható eszközét is. Ennek az iránynak egyik legnemesebb képviselője Niddy Impekoven, kit évekkel ezelőtt már láttunk. Testét alig tárja föl, zárt ruhát hord, mert nála a vonalak játékánál fontosabb a szín hangulata. Bachot hidegzöld ruhában táncolja, Brahmsot sötétbordóban, Mozartot fehérben. Nemcsak lába táncol, hanem karja is, keze is, ujjai is, melyek olykor a levegőben egy elröppent trillát keresnek, még haja is táncol, mely Bach áhítatában, Brahms bánatában és Mozart derűjében boldogan lobog, aztán az utolsó ütemnél egész teste megmerevedik, mintegy szoborrá válik, a végtelenbe vágyakozva. Ezek a taglejtései, melyek majdnem a modorosságot súrolják, csodásak. Magyarázzák a zenét, melynek értelmét emberi szó nem fejtheti föl. A szövegkritika azonban sohasem satnyul értelmi munkává: mindvégig alkotó művészet marad."

(Forrás: Costo.: Impekoven. Tánceste a Renaissance Színházban, Pesti Hírlap, 1925. okt. 15., 4.)