Egyszer csak a testemen termett. Nem volt már akkor sem olyan kicsi, mégis diszkrétebbnek tűnt, mint amivé később kinőtte magát. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább valamiféle bibircsókra kezdett hasonlítani. Egyre hangsúlyosabbá vált, egyre karakteresebb lett.
Eleinte nem érdekelt. Végülis kit érdekel? Nem figyelek rá és kész. Aztán nyugtalanítani kezdett. Az újságokban is mind többször írtak arról, hogy melyik anyajegyre miért érdemes odafigyelni. Nagy nehezen végül én is rászántam magam, hogy elmenjek egy bőrgyógyászhoz.
– Á, ezzel nem kell foglalkozni. Teljesen ártalmatlan. De azért, ha gondolod, megszabadulhatnál tőle… – mondta.
Nem, nem gondoltam. Akkor még nem. Megnyugodtam, hogy teljesen ártalmatlan, csak ijesztegetett azzal a ronda külsejével, de hiába! Fogatlan oroszlán!
Aztán megint csak teltek-múltak a hónapok, az évek. Ő tovább rondult. Most már kezdett zavarni. Először csak egy kicsit. Aztán már nagyon. Mindenbe beleakadt. Ha öltöztem, azonnal feltűnt, hogy ott virít rajtam. Már szinte külön életet is élt. Mintha sunyin nézett volna rám ez a rém, valamiféle önelégült vigyorral.
– Egy élősködő! – kiáltottam föl egyik este. Végre, hosszú idő után, kimondtam az igazságot. Képessé váltam arra, hogy rájöjjek: egy élősködő ül a testemen, szívja a vérem, nem hagy élni úgy, ahogyan én akarok. Mégis mit képzel? És milyen alapon? Ha valaki ilyen ronda, az húzza meg magát, ne pedig növekedjen és sötétedjen! Mert még sötétedett is. Egyre jobban kimutatta az igazi természetét. Megmutatta a világnak és nekem, hogy ő valójában rossz, gonosz, sötét lelkületű, romlott létező.
Később, mikor egy másik orvosnál jártam, s kénytelen-kelletlen föl kellett fednem testemnek azt a szeletét is, ahol ez a kis gonosz bibircsók rejtőzött, a doktornő fölsikoltott:
– Úristen, mi ez?! Mi ez a rondaság?
– Jaj, hát ő ártalmatlan… – válaszoltam bizonytalanul.
– Biztos vagy te ebben?! Annyi rémséget hallani. Azonnal mutasd meg egy bőrgyógyásznak!
Nem törődtem a korábbi diagnózissal, hanem paranoid hipochondriás rohamomban azonnal elrohantam egy másik bőrgyógyászhoz is. Mi van, ha a múltkor félrediagnosztizálták? Mi van, ha ez a sunyi kis alak, itt, a testemen, időközben elfajult, s békés élősködőből agresszív vadállattá minősült át, kitalálván, hogy már engem akar, az egész valómat, mindenestül felfalni!?
– Ó, hát ez semmi! Nem mondom, rondának ronda, nagy, kifejlett példány, de hidd el, teljesen ártalmatlan! – nyugtatott meg a másik bőrgyógyász. És én meg is nyugodtam.
– De… nem lehetne mégis… megszabadulni tőle? – nyögtem ki váratlanul, saját magamat is meglepve.
– Dehogynem! Persze, hogy lehet. Szikével – mosolygott az orvos.
– Hát persze… De, mondjuk, lézer? Égetés? Fagyasztás? Lekaparás? Ilyesmi nem jöhet szóba?
– Neeem – csóválta a fejét az orvos. – Ez már akkora, hogy ezt csak vágni lehet! – tette hozzá kíméletlen vigyorral.
Hát jó, rendben, beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Jöjjön hát a szike, s folyjon a vér!
– Ó, csak tíz perc, ez a kis beavatkozás – mondta az asszisztens, miközben időpontot egyeztettem.
Ki volt tűzve hát a dátum, s már csak napok választottak el tőle. Néztem magamon a leendő áldozatot. Hát igen, egyszer mindennek vége. Még neki is. Egy korszakot zárok le vele. Aztán hirtelen, magam sem tudom, hogy miért, de elkezdtem sajnálni. Belegondoltam, hogy én sokkal erősebb vagyok, mint ő. Ő picike, kis élősködő, aki nélkülem nem tud meglenni. Ő elpusztul a műtét után, én pedig vígan élek majd tovább. Meg aztán, mégiscsak a részem. Olyan jól megvoltunk. Együtt sírtunk, együtt nevettünk. Mindenhova elkísért. Mindent átélt, amit én. Biztos ő is érezte a forró csokoládé ízét, ő is élvezte az uszoda és időnként a tenger vizét, a napsütést, a fahéjas-narancsos tea illatát, a rózsás fürdőt. Ő is élt velem társasági életet, neki is szimpatikus volt, aki nekem, és ő sem szerette azokat, akik engem bántottak. Hiába, nem volt már visszaút. Kimondtam rá a halálos ítéletet, s az a perc, az a tíz perc, el is érkezett.
A sebész nagydarab ember volt. Egy hentes! – gondoltam magamban. – Mészárszékre viszem az én kis anyajegyemet. Mert ő mégiscsak kicsi, egészen kicsi. A műtét valóban tíz perc volt. Még talán annyi sem. Próbáltam mély lélegzeteket venni, de nem éreztem a vérszagot a levegőben. Aztán a sebész egyszerre elkezdte húzni, igazgatni a bőrömet. Mintha rosszul helyezkedtem volna el a műtőasztalon. Próbáltam úgy fordulni, hogy jobban kézre álljak.
– Ó, nem, nem kell mozogni, minden rendben, csak hát a cérnát ugye ki kell húznom, hogy jó feszes legyen – mondta.
Abban a pillanatban hányingert kaptam. Egészen addig minden nagyon jól ment, hisz el tudtam vonatkoztatni attól, hogy mi folyik a testem másik oldalán. Még a szememet is behunytam, és próbáltam virágos réteket képzelni magam elé. Aztán éreztem, hogy valami folyik rajtam. Vér! – villant az agyamba. – Biztos, hogy vér! Végigfolyt az egész testemen! Körbe-körbe, úszom a vérben!
De nem. Csak megizzadtam. Megizzadtam ebben a véres küzdelemben, az anyajegy haláltusájában. Miután összevarrták a sebet, ráragasztottak egy nagy tapaszt és utamra bocsátottak. Úgy vonultam az utcán, mint egy gép. Mintha valami robot lennék, amit most szereltek össze meg szét, és beprogramozva kezdi meg működését a világban. Furcsa volt. Mintha a testem valóban törékeny, sebezhető, toldozható-foldozható lenne. Mintha romlandó és mulandó is lenne.
Lassan telt el az a két hét, amíg bennem voltak a varratok. Igazán akkor szembesültem csak vele, hogy ő már nincs ott, mikor először leszedtem a kötést. Visszavonhatatlanul és végérvényesen eltávozott a testemről. Szegény. Szívem szakadt belé. De mi van, ha mégis? Ha mégis itt van, itt lebeg a szelleme körülöttem? És mi van, ha visszajön? Ha újra megjelenik a testemen? Beleborzongtam a gondolatba. Éjjelente ezzel álmodtam: láttam magam előtt a leszedett anyajegyet, amint visszavánszorog rám, és nagyobb, sokkalta nagyobb, mint eredetileg volt. Egy óriás! És hoz magával még többet! Ronda, nagy bibircsókok közelednek felém! Felriadtam. Nyúltam a kapcsolóért: világosságot, világosságot! Néztem idegesen magamat, de sehol semmi. Ilyenkor nehezen mertem visszaaludni. Mi van, ha folytatódik ez a rémálom? Sosem lesz már nyugtom.
Eljött a varratszedés ideje is. A vízszintes csíkot formázó, apró, elegáns öltésekből álló seb két végéből sötétkék színű madzagok álltak ki. Fél másodperc alatt megszabadultam tőlük, hála az asszisztens bravúrjának. Megkaptam a szövettan eredményét is.
– Minden rendben volt – mondta.
– No de mi van, ha összecserélték? – súgta az a démon a fülembe, amelyik mindig ilyeneket szokott súgni nekem. – És nincs minden rendben… – zihálta. – Mi van, ha nem őt küldték el a vizsgálatra, hanem egy másik anyajegyet, és ő még szabadlábon van valahol? Csak téged keres! És megtalál, de megtalál… – és már kezdett is fojtogatni úgy, hogy futkosott a hideg a hátamon.
– Elég! – ordítottam rá hirtelen. – Elég! Olvassuk inkább a szövettant! – vettem elő a józanabbik felem. – „Hüvelykujjbegynyi, babérlevél alakú bőrkimetszés, közepén ujjbegynyi, egyenetlen felszínű szürkésbarna előemelkedéssel…” – Nagyot nyeltem, majd tovább olvastam: – „A centrális elváltozásnak megfelelően… papillaris kiszélesedést… döntően basaloid, részben azonban… hámcsapokban koncentrikus szarugyöngyök…”
– Igen, ez ő – sújtott le rám a felismerés. – Ez egészen biztosan ő. Szegény. Vége. Tényleg vége. Nyugodjék békében… – És elszégyelltem magam. Hazamentem, s elkezdtem az új életem. Ezúttal nélküle. Mindörökre nélküle.
Hozzászólások