„E koporsókat nézem én.
Mind mahagóni-költemény.
Műasztalos cifrázta fürge kézzel;
Milyen ékszertok! s jaj, micsoda ékszer
Itt a halottak pimaszok,
A flamand hullák, a gazok
Beszennyezik majd, hogy belépörögnek
Minek ilyen tok az ilyen dögöknek!”
– hangzik Baudelaire Epitáfium című verse, melyet Kosztolányi Desiré mester ültetett át ékes magyar nyelvre. A mű ajánlást is tartalmaz, méghozzá a nagy francia egyik legjobb belga barátjához szólót: „Rops műterme számára, amely Brüsszelben koporsókat gyárt”.
A nevezett belga, Félicien Rops, korának egyik legpolgárpukkasztóbb művésze volt, kinek műveiből nemrégiben nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, Magyar Ropszódiák címmel. Rops igazi szabad szellem volt: hitt a művészet szabadságában, lázadt a társadalmi konvenciók és képmutatások ellen, kiállt az emberi élet értékeiért a pusztító politika és háborúskodás ellenében és persze szerette a szerelmet. Öntörvényű zsenije többek közt ekként határozta meg önmagát: „Azzal töltöm a napjaimat, hogy fékezem magam, és dühödt kedvem lenne fejjel nekimenni a konvenciók hámjának, amivel a civilizált társadalmak féken tartják ősi ösztöneiket. […] Elmenni messzire a »comme il faut« világától, hogy végre a saját lázas és mozgalmas életemet élhessem.”
Ahogy az a nagy lázadó géniuszoknál lenni szokott, erős fénye erős árnyékot is vetett. Vonzódott a sátánizmushoz, s képein nem egy ízben a Halált is megfestette. A későbbi szürrealista Georges Bataille halál- és erotika-tanára is asszociálhatunk ezeknek a rézkarcoknak, grafikáknak láttán: a női test egyszerre csontvázzá válik, a fiatal nők pedig a Halállal táncolnak a bálon. Pornokrates-sorozatában azt érzékelteti, hogy a világot a Nő, a Nőt pedig a Sátán tartja fogságában. Nőalakjainak ábrázolása újszerűnek számított a korban, hiszen Rops nevéhez fűződik a „modern félakt” bevezetése, ahol az ábrázolt hölgyeken mindössze olyan ruhadarabok maradnak, mint egy-egy pár harisnya, fátyol, kesztyűk, nyitva felejtett fűző… Igazi jó „libertinushoz” illően Rops sem vetette meg az érzéki élvezeteket, bizonyítja ezt többek közt a Duluc-nővérekkel fönntartott édeshármasa is. A párizsi éjszaka miliője szintén megjelenik képein, s a Nő a Kurtizán lesz, ő fogja uralni a világot, pórázon vezetni a férfiakat, köztük a politikusokat vagy épp az egyházi vezetőket is. Nem csoda, ha ezen művei (is) közfelháborodást keltettek a korban.
S az sem csoda, ha ez a szimbolista-dekadens-spiritualista szellem Baudelaire-ben talált barátra, ám rajta kívül számos más íróval is tartotta a kapcsolatot, úgymint Théophile Gautier-vel, Stéphane Mallarméval, Paul Verlaine-nel, Jules Barbey d’Aurévilly-vel, Villiers de l’Isle-Adammal, Joséphin Péladannal. Önmagát is írástudóként, „irodalmárként” aposztrofálta, s a nevezett szerzők műveihez illusztrációkat is készített, melyek szintén híressé váltak. Azonban nemcsak rajzok maradtak fönn ezekből a barátságokból, hanem több ezer levél is.
Vallotta, hogy az utazás valami újat, valami többletet hozhat az ember életében. Ahogy írta: „Minden új utazásnál úgy érzem, hogy az elmém kitágul. El sem lehet képzelni azt a sok ismeretet, amire szert tesz az ember néhány hónap alatt.” Utazásai során ellátogatott Magyarországra is, sőt, magyar gyökerekkel rendelkezőnek is vallotta magát. Összebarátkozott Zichy Mihállyal, imádta a Pusztát annak minden szabadságélményével együtt és a cigányokban a szenvedély megtestesülését látta.
A Magyar Nemzeti Galéria tárlatán végigkísérhetjük Rops művészetének kibontakozását, különböző alkotói korszakait. A kiállított képek a namuri Musée Provincial Félicien Rops gyűjteményéből, valamint magángyűjtők tulajdonaiból nyújtanak ízelítőt. Ám vigyáznunk kell, mert csak 18 év felett látogatható a tárlat. E sorok írója szemtanúja volt, amint egy csecsemőt is kiutasítottak a kiállítóteremből, aki kénytelen volt ezt követően babakocsiban tolatva magát távozni, s szüleit az előcsarnokban megvárni…
Hozzászólások