AnJou úgy érezte magát, mint Zorba, valahol az utolsó fejezetek egyikében. Összedőlt minden körülötte, s ő ott állt a semmi közepén. És hirtelen nem tudott mit csinálni, elkezdett hát táncolni. És közben érezni kezdte azt a mámort, amit a tánc jelent. Tánca közben egyre jobban megrészegült, s már nem is a semmit látta maga körül, hanem a Mindent.
Desiré ebben az önfeledt pillanatban jelent meg. Nem, nem volt ünneprontó. AnJou sokat tanult tőle korábban is, így nem zavarta, hogy eljött, megnézni a táncát. Inkább kíváncsi volt rá, hogy Desiré mit gondol a tánc misztériumáról.
– Egy bálterembe értem, s táncolni kezdtem táncos éjjel, táncoltam zengő korcsolyákkal, torkig lakó, vak szenvedéllyel – kezdte mesélni. – Rogyásig-tánc, te álmok álma! Csak álmainkban táncolunk így… – folytatta.
– Gondolod? Dehát az élet álom, vagy nem?
Desiré elgondolkodott. Mosolygott. Persze, hisz jóval többet tudott, mint AnJou. A halottak nyugalma ült az arcán. A már nem-álmodók tudása hallgatott benne.
– De nem felelnek, úgy felelnek, igaz, Desiré? Mi ez a csönd? A tánchoz zene kell, sok-sok zene!
– Ugrálni kezdtem esztelen – folytatta hirtelen. – Csiklandtak és ízekre téptek, kacagtak és fájt a fejem. S a nászra, nászra jött a gyász és elfagyott a kacagás, és a legtáncosabb leányka meghalt a bús, farsangi porban – hajnalra – tüdőgyulladásba’.
És elhallgatott megint. Aztán hosszan sóhajtott, s újra folytatni kezdte meséjét:
– Tovább, tovább! – terelte a szót, szedte elő a cigarettát. – És mentem újra a hóba, ködbe, éjbe fúlva, és egy hatalmas, dús terem tárult elébem hirtelen. Torták puffadtak mézes habban, ezüst tálcán angolna, kappan, fekete bor és szőke pezsgő, bűnös szüzek és sok tüzes nő. Hogy merre jártam? Nem tudom már. De ott volt sok tisztes személy, víg hercegek ópium-gőzben lihegtek tiltott kéjekér’. Ott volt a véres szemű Bacchus, és több méltóságos alak verejtékezve és zokogva a roskadt asztalok alatt. Mind kornyikált, ivott, dülöngött, elmélkedett magában halkan, s az asztalfőnél hosszú frakkban ott ült az ördög…
– Minden bálban ott ül az ördög, Desiré. És minden bálban ő húzza a talpalávalót. Lehet, hogy neki táncolunk, nem magunknak? Vagy nem Istennek?
De Desiré delejesen tovább folytatta, nem is figyelt már AnJou-ra.
– Csak mentem újra, szálltam egyre, hajnalodó, kék táncterembe, tiport rózsák közt andalogtam és hajtűket szedtem föl ottan. Az ég lassan derült felettem, sírtam, temettem és feledtem, és szédelegve járkáltam egyre, de merre tértem, nem tudom. A fülem csengett, egyszerre csend lett a hamuszínű körúton.
AnJou maga elé bámult. Kijózanodott. Ő is ott állt, a körúton. Most még hamuszínűbb volt. A házak koszosak, a mellékutcák porosak. Alapjáratban minden mocskos és piszkos volt körülötte. Csak a tánc nem. Az őszinte volt. Még akkor is, ha magának az ördögnek táncolt.
Hozzászólások