A Vígszínház Házi Színpadához a művészbejárón keresztül vezet az út. Lépcsőfordulókon át avatódunk be ebbe a sajátos világba, hisz látunk menetközben öltözőket, jelmeztárolókat, rejtett zegzugokat. Fönt, a legfölső emeleten pedig kis kamaraszínpad vár. A sötét bejárat mintha elvarázsolt kastélyt sejtetne, s valóban, illuzórikus világba lépünk be. Minden fekete, csak a színpad bíborvörösei világítanak. Bíbor fotel, szék, függönyök szépen elrendezve, kontrasztot képezve a sötét háttérrel, mely hatásra csak ráerősít a vörösbor látványa a fekete zongorán. Az előadás során aztán minden egyes kelléknek szerepe lesz, mindegyik megszólal majd, s fokról-fokra derül ki, mi és miért került a színpadra.
Ebbe a bíbor-fekete enteriőrbe toppan be egy fehér ruhás, elegáns fiatalember, zakóját szabadon a vállára vetve. Megáll előttünk, büszkén a szemünkbe néz, s rákezdi:
„Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
vártam.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel veri a nap,
és lassan
megyek fehér ruhában a
lugasban.”
Aztán elindul a történet. A szegény kisgyermekkel. Naplórészletekkel, versekkel, novellákkal, esszékkel. Ismerős és kevésbé ismert sorokkal. Kosztolányi – mert őt látjuk a színpadon – egyszer lelkes játékos, s bemutatja mackóját, lufit fúj, majd bámulni kezdi az „ódon, ónémet, cifra órát”, mely kínos ketyegésével az idő(nk) múlására emlékeztet. Aztán lassan felnő, s kávéházakba kezd járni. Gondosan beosztja az éjszaka óráit, hogy ki és mikor látogat el ezekbe a századfordulós szentélyekbe. Cigarettázik, vitatkozik, s ír. Közben látja, mi folyik a világban, recsegő rádióján keresztül hallgatja, miről szónokolnak a politikusok, évszázadokon át szajkózva ugyanazokat a frázisokat.
Aztán utazik, sokat utazik. Elmegy Hollandiába, ahol tejberizs vacsorájával, limonádéjával és altatóival ő képviseli a „tüzes magyar” prototípusát. Majd Velencébe megy, a csodálatos itáliai ékszerdobozba, s bámulja a fürdőzőket a tengerparton. Bámulja azokat, akik nem ideologizálják meg az életüket, keresve a nagybetűs Az Életet, hanem egyszerűen csak: élnek. Aztán elmegy Rómába is, a pápához. Elmondja neki, hogy író. Hazafelé utazik a vonaton, álmodik, gondolkodik… A halálon, mely vissza-visszatérően kísértgeti. Legnagyobb nevetései közepette is eszébe ötlik: egyszer majd neki is meg kell halnia, s arról a bizonyos vonatról – vagy épp villamosról – le kell szállnia. Nézi önmagát, s gondolkodik az életén. Van már kenyere, bora is van, van gyermeke és felesége… Aztán csönd. Hosszú csönd. Mert néha megáll az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, s úgy ássa a kincset mélyen.
Egyszerre leül a zongorához, komédiázik. Színházasdit játszik, Shakespeare-i trükköt. Eljátssza a Zsivajgó természetet, megszólaltatva a figurákat, leemelve a fogasról a különböző színű sálakat. Aztán megint eszébe jut a halál, s ezt szavalja:
Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.
Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.
Nem érti, miért kell leásnia a búvárnak a mélybe, s fölhozni onnan a sarat. Miért nem lehet a hullámok felszínében gyönyörködni? Aztán szappanbuborékokat fúj. Színes, szép szappanbuborékokat, melyek földet érve szétpukkannak, s nem látjuk többé nyomukat. Aztán léggömbökkel a kezében jelenik meg, melyektől sorra válik meg. Egyetlen marad már csak nála, az az egyetlen, mely végül őt fogja elröpíteni. Eltűnnek a színek, a bíborvörösek és a fehérek, s marad minden fekete.
Erre a két órára Fesztbaum Bélának elhittük, hogy valóban ő Kosztolányi. Talán azért is, mert követésre méltónak találhatta a Mester által leírt alapgondolatokat: „Mert a költő, a művész csak alázatos lehet. Mit is lehet harcolni a művészetért? Egy állásért lehet harcolni, nagyobb tiszteletdíjért, elismertetésért, de a művészetért soha. Olyan meddő és nevetséges ez a harc, mint a férfi beszéde, akit ellök magától a nő, azzal, hogy kopasz és nincs foga és erre a férfi szóval-érvvel be akarja bizonyítani, hogy nem kopasz és van foga. Nem lehet harcolni – egy nyilakkal, egy pisszel sem – a saját művészetünkért. Vagy tetszünk, vagy nem tetszünk. Legfeljebb alázatosak lehetünk, hogy dolgozhassunk. Én is szeretnék még alázatosabb és jobb lenni, mint vagyok, hogy szeressenek, megnyerni minden ember szeretetét jósággal, tűréssel, segítéssel s azonfelül alattomos módon is, hízelgéssel, hazugsággal és ajándékkal a butákat és a gonoszokat. Milyen kalandos, őrült haditerv."
(Az előadással kapcsolatos további információkat Kosztolányi-est a Vígszínház Házi Színpadán című bejegyzésünkben olvashatnak.)
Hozzászólások