Most, hogy közeledett a március, AnJou kiment Dezirével a Dunapartra, s kísérleteztek, vajon érződik-e már a levegőben a Tavasz illata. Deziré szívott egyet cigarettájából, majd a Tavasz illatából. Felváltva. Mert szerinte a Tavasz illata határozottan benne volt már a levegőben. Aztán elkezdtek beszélgetni arról, hogy mi is a boldogság.
- „Mit képzelünk el ilyenkor?” – kérdezte Deziré. – „Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok.”
- Igen, ezek bizonyára csacsiságok. De miért ragaszkodunk az állandóhoz? Hogy a boldogság állandó legyen? Valamiféle birtoklási vágyból, Deziré? Mit akarunk annyira birtokolni? A kastélyt magát? Vagy az érzést, hogy van egy kastélyunk? Mit? – vette át a szót AnJou.
Deziré, miközben egyre jobban arcába kezdett sütni a Nap, hunyorogva folytatta, s ez a hunyorgás kis mosolyt is csalt az arcára.
- „Természetesen van boldogság, de az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre.” – S elmesélte, milyen volt, amikor vonaton utazott, s minden nagyon szörnyű volt körülötte, s milyen volt, amikor hirtelen reggel lett, s vadregényes tájra értek, s remek szállása lett, s csodásan finom reggelit ehetett. – „Vajat, mézet tettek elém.” – folytatta. – „Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezhetetlenül szép.”
- Igen Deziré, dehát ezek mind csodák. Csodálatos reggel a habos kakaódat vagy forró csokoládédat, vagy tejszínnel és kapucínerrel csíkozott kapuccsínódat meginni. Csodálatos mély levegőt szívni a reggeli harmatos frissességben. Csodálatos a lágytojást megkocogtatni, aztán lassan, kiskanaladdal kimerni a tartalmát, s eleszegetni. Olykor meg is sózni. Hiszen e kis sózások, fűszerezések nélkül mire mennénk?
- „Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen” – vette ki a s(z)ót AnJou szájából Deziré.
- Igen, csak ilyen. Az a jó benne, hogy „csak ilyen.” Többen is mondták már, hogy a legnagyszerűbb dolgok mindig a legegyszerűbbek, nem? – kérdezte Dezirére mosolyogva AnJou, s újabb mély lélegzeteket vett a Tavaszból. Aztán lehunyta szemeit, s élvezte, ahogy melegítik az első igazi napsugarak, melyek a hosszú tél után végre előbukkantak, eltüntetve a sötét szürkeséget, s elhozva a fényt s a színeket.
- „Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik” – suttogta Deziré, s már ő is lehunyta szemeit, mert ő is élvezni akarta a napsütést. Csak így, egyszerűen, magát a tényt, hogy süt a Nap, s ő, kinek már lejárt az ideje, ő is újraélheti azt a mindennapos csodát, amit annak idején olyannyira természetesnek vélt. Pedig nem volt az.
- Talán ha nap mint nap fölfedezed, hogy mi minden jön eléd, ami jó, ami szép... talán akkor nem csak pillanatokra lehetsz boldog. Nem, Deziré? Erre mondják, a kis dolgokban is meg kell találni… Méghogy kis dolgok! Mi a kis dolog abban, hogy van egy fura égitest, valahol nagyon messzire, egy égő-robbanó-fortyogó gomolyag, amelyik éltet bennünket?Erőt ad, mert éppen olyan távolságra van, hogy ezt megteheti. Olyan közel. De eléggé távol is ahhoz, hogy ne pusztítson el. Ez nem csoda?
Deziré vállat vont. Kicsit lebiggyesztett ajakkal ezt mondta:
- Talán a boldogság „nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya” …
AnJou egyet is értett Dezirével, meg nem is. Azt próbálta elmagyarázni neki, hogy nem természetes az, hogy süt ránk a Nap, s nem természetes az, hogy minden reggel lágytojást eszünk s habos kakaót iszunk. Hogy ez nem a szenvedés hiánya, hanem ajándék. Olyan ajándék, ami csak arra vár, hogy észrevegyük.
Aztán Deziré nevetett, gyermekinek nevezte AnJou-t, s újabb cigarettára gyújtott. Aztán élvezte, ahogy újabb és újabb tavaszi szelek fújnak az arcába. AnJou ismét lehunyta szemeit, mert újra akarta élni az előbbi pillanatokat, amikor úgy sütött rá a Nap. Mikor aztán fölébredt félálmából, Deziré már nem volt vele. Pár horgász nézegetett csak feléje, hogy mit csinál ott, a Dunaparton, a lépcsőn ülve.
Hozzászólások