"Ki tagadná, hogy nagy művész volt, megszállottja a szépnek? Kritikusnak sem akárki: esztétikai érzékenységének skálája hallatlanul sokrétű, a legkülönfélébb ízlés-áramlatok befogadására s velük egy-egy kritikájában igen intenzív azonosulásra képes. Az elemzésben mindnyájunknak ihletője, kitűnő mestere: az apró dolgokban, a forgácsokban is megtalálja, felszínre hozza, érzékelteti a jellemzőt. Olykor egy-egy szövegmagyarázatában, egy-egy alkotói portréjában szinte két kézzel szórja a mű s az írói műhely rejtettebb mélyeiben biztos szemmel meglelt csillogó gyöngyöket: értékeket, amelyekre addig senki sem figyelt. A kritika nála sohasem avitt méricskélés, nem színtelenül tárgyias műfaj, nem szellemi patika-mérleg. Legtöbb írásában hangulati varázsát is megszólaltatja az elemzett műnek, írónak, alkotónak. S amit talán legtöbbször vetettek, vetettünk szemére: könnyeden elegáns elvtelenségét, - valójában határozottan végiggondolt elvi álláspont hatásos álarca csupán. (...)
Kosztolányi-kultuszról, írói magatartásának, esztétikájának felelevenítéséről csak mostanában, az ellenforradalom körüli években beszélhetünk. Művészi "függetlensége" látszatával s a közvetlen társadalmi állásfoglalást megkerülő, a szépség mindenekfelettiségét hirdető ars poétikájával alkalmasnak tűnt a pártos irodalom elleni közvetett támadásokra. A polgári törekvések nyílt újraéledésének idején példává, eszményképpé válhatott, csak nézeteit kellett megfelelő "korszerűség"-gel ideologizálni, magyarázni. A kísérlet meg is történt: magyar kortársairól írott tanulmányai - múlt évben megjelent - kétkötetes gyűjteményének utószavában. (Kosztolányi Dezső: Írók, festők, tudósok, összeáll., utószó, jegyz. Réz Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958.) (...)
Vitathatatlan, hogy Kosztolányi a kezdés szakaszában is esztétikai síkon polemizált. De a modern, a városi életet ábrázoló költészet követelése, térhódításának igenlése korántsem az öncélúság elvének hirdetése volt. A századforduló idején harc ez a javából, s nemcsak esztétikai, irodalmi küzdelem. Kosztolányinak s másoknak is lehettek illúziói, képzelhették, hogy csak ízlésről, formákról, néhány elvontnak látszó eszme érvényesítéséről van szó. Valójában ebben is a magyar polgárosodás előretörése és a feudális erők visszaszorítása tükröződött. Tömegek érdeke volt ez a harc, s maguk a tömegek meg is mozdultak benne. Ennek része, irodalmi szolgálata az induló Kosztolányi polémiája is. Nem véletlen, hogy a művészi öncélúság elvét ekkor még maga sem emlegeti. (...)
Kosztolányi esetében, aki a polgári gondolkozásnak és művészi eszményeknek következetes érvényesítője volt, szinte természetes a forradalomtól, a tömegektől megriadó tétovaság. Az előrelépést, a haladást nála éppen az jelentené, ha ezt a félrehúzódást oldaná fel, ha a tömegek érdekeihez közeledni tudna. A gyakorlatban, egy-egy hangulat pillanatnyiságában, egy-egy alkotásában olykor-olykor képes erre, de elméletben, az esztétikai konzekvenciák megfogalmazásában nem.
Indulásakor a liberális burzsoázia esztétikai-ideológiai képviselője volt. Erről az elvi álláspontról vitázott a népnemzeti irányzat koncepciójával, irodalmi teoretikusaival. 1919-től kezdve nagyjából ugyanerről az alapról azonban nem a korábbi ellenfelekkel, a Horthy-korszakban is tovább burjánzó hivatalos irodalommal polemizált. Kosztolányi legnagyobb gondja ekkortól már a forradalmasan fellépő tömegek érdekeivel, a forradalmi demokrata, majd szocialista ideológiával szemben védelmezni a maga "művészi szabadságát". (...)
Kosztolányi "esztétikus emberének" is van közéleti magatartása és hitvallása. Még akkor is, ha tagadja. Jellemzői nagyjából a polgári humanizmus körébe sűríthetők. Az efféle polgári humanista okvetlenül hajlamos a liberalizmusra, van benne részvét a szegények, az elnyomottak iránt. De individualista a végletekig, és riadtan zárkózik el mindenféle közösségi igény, konkrét politikai törekvés elől. A felháborodás a maga értelmezése szerinti igazságtalanságokon, az időnkénti heves lázadás a társadalmi kötelékekkel szemben egyáltalában nem összeférhetetlen vele. De ugyanakkor lényegéből következően a nyugalmat kedveli, a helyzetek, az élet konzerválódását: a maga kis köreinek érintetlenségét. A szakmáját, érdeklődési körét könnyen fetisizálja és egyértelműen abszolúttá emeli. (...)
A korban már fellépett, s eleven hatóerőként létezett a proletár, a szocialista humanizmus, amely egyértelműen túlhaladta a polgári humanizmust s feloldotta mindazt, ami abban ellentmondásos volt. A legjobb polgári művészekre kétségtelenül hatott ez az új humanizmus: tanultak tőle, egyes mozzanatait magukévá tették. (...) Kosztolányi humanizmusából éppen ez a kor követelte új vonás, ez a harcos elem hiányzik. Az ellenforradalmi korban, a fasizmus barbár légióinak szerveződése idején ezért olyan sápadtan anakronisztikus a maga esztéta humanizmusával. Mert ebből csak utópisztikus sóhajok fakadhatnak: "Milyen szép is volna - és milyen jó, - ha a világot a szépség váltaná meg." S közben az elefántcsonttorony is, annyi-annyi mással, elpusztul, összeomlik."
(A szemelvények forrása: Valóság, 1959/4., 37-45.)
Hozzászólások