kosztolányidezsőtér

Szabadka.
Kicsinyítőképző? Csak kicsit szabad? Vagy a nagy Szabad fiacskája, akit mindenki csak úgy hív: Szabadka?
Míg meg nem nő.
Megyek oda, először életemben, abba, a „három jelzős”, versbéli Bácskába.
Szabad-e? Nem tudom, mit szabad. Múzsám kísér, ő tudja, okos nő.
Szabad-e Dezsőznöm? Didéznem? Meghatódni szabad-e, hogy lám, minden innen, ami olvasmányként, érzetként, mi több: emlékként sokszor éltet, mind innen, a helyről ered?
Múzsám felém mered.
Ezt írta ő: Aki itt nőtt fel, annak tágabb a szeme!
Biztos igaza van. Hát legyen, ha már itt, tágra nyitom a szememet, hogy még az is beleférjen, ami már nincs is.

Nyári délután, izzó, porló július. Minden olyan és minden nagyon. Például sárga, és így tovább. Már hosszan nyújtózkodó árnyak.
Az első temető szürke, kietlen. Port vernek fel gereblyéjükkel az asszonyok. Mikor halt meg, akit keresek? Aszerint tudják a sírokat. A húszas években, felelem. Olyanok nincsenek is itt, volt egy régi parcella, de azt elsikálták, új halottakat temetnek oda.
Ő írta A bús férfiban: mit izennek énnekem a Kosztolányi-csontok?
Egy bácsi készségesen száll le a kopott biciklijéről, az öntözőkannáját, mintha meisseni kancsó lenne, óvatosan rakja a lába mellé.
Így mondom: Kosztolányiékat keresem. Mintha vendégségbe jöttem volna hozzájuk. Múzsám vállamra hajtja arcát, annyira szeretne segíteni.
Az öreg csóválja a fejét, ráncolja a homlokát, hümmöget. Nem itt lesznek, mondja.
Hirtelen átsuhan rajtam a mondat szó szerinti értelme: hisz ez jövő idő! Lesznek?
A másik temetőbe menjen, túlnan. A zombori út mentén.
Mutatja a kezével, merre. Tekintetem a rövidnadrágjára esik: Adios, az van ráírva, a felirat kopott, lyukas is.
Gurulok egyik szabadkai temetőtől a másik felé. Girbegurba utcák, a sötétsárga fényben a házak előtt öregek, gyerekek vegyesen. Nézik az ismeretlen autót, mi űzi erre sofőrjét, mi dolga lehet, hogy nem rest ennyi kátyút kerülgetni, konokul halad, tekeri a kormányt, lesi az utcatáblákat, nyújtogatja a nyakát. Felveri a port, aztán elkanyarodik, és por csak nagyon lassan, mert ráér, hull vissza az útra.
Ezt is ő írta: Engem a magyar kisvárosban rejlő titokzatosság, a vidéki emberben rejlő misztikus zaklatott írásra.
Múzsám nyakszirtemen kaparász, amikor újabb temetőkapun lépek át, sehol sincs kiírva: Feltámadunk.

Ez a másik temető sokkal rengetegebb. Hirtelen azt érzem, nem biztos, hogy valaha is meglelem Kosztolányiékat. Hát máshol kell szálljak, máshol vacsorázom!
Valahonnan a közelből iszonyatos zenebona hallatszik, erősítőből, mintha punk koncert lenne, dallama nincs, hörgő sikoltás az egész. Azt hiszem, ilyesmire szokás mondani, hogy még a halottak is felébrednek tőle. De ők jó magaviseletűek, nem kelnek fel, hiszen abból nagyon nagy galiba lenne.
Nézem a neveket. Kiss Nagy Erős János. Vagy Regényi Gábor: díszmagyarban, kedves lovával együtt kifaragva állt őrt önnön sírja felett. Régi magyar kripták, lekopó feliratok.
Iszom az öntőző kútból, múzsám segít, kortyolok néhány nagyot.
Itt is egy asszonyt kérdezek, tud-e segíteni. Kosztolányi?, Kosztolányi. Apa, te ismered a Kosztolányit? A férje emelkedik fel a sírkő mögül. Én nem, feleli. A nő csípőre tett kézzel töpreng, majd kiböki. Író volt az, vagy valami ilyesmi, ugye?
Kis híján azt felelem: vagy valami ilyesmi. Inkább csak bólintok.
Hát nézzen oda, ott lakik a temetőcsősz, int előre az asszony, ő majd megmondja. Mert mi nem tudjuk, zárja le a tájékoztatót, és veszi kezébe a kapát.
A temetőcsősz épp esti gyermeksétáltatásra indul a családjával. Fiatalember, nincs még harminc éves, strandpapucsban, ujjatlan pólóban áll a ház előtt, a kezében cigarettásdoboz. A felesége megismétli a kérdésemet az ura felé: Vannak itt Kosztolányiék?
Nincsenek.
Dehogy nincsenek! Ott fentebb, bök előre az állával.
A férfi, mintha most ugrana be neki, hevesen bólogat.
A Kosztolányi Dezső, ja, ott van eltemetve.
Nem vitázok vele, inkább csak arra kérem, magyarázná el, hol találom pontosan Kosztolányiék sírját.
Hosszú és felettébb bonyolult leírást adnak, biztosítván arról, hogy nem lehet elvéteni.
Ám én nem ismerek lehetetlent, múzsám kacarászása közepette elvétem. Ő azt szeretné, legyen majd ebből valami szép, hosszú emlékezés.
Megyek a kapu irányába, előtte el balra, hiszen itt már jártam, megint Regényi Gábort látom a lovával, egy itteni Deák-família sárga téglás kriptáját. Közben újra és újra felerősödik a vad punk zene, vinnyogva hörögnek a pokolra küldött lelkek. Mondott bármit is a temetőcsősz, a kiskapun túl, baloldalt hiába keresgélek.
Egy utolsó próbálkozás: tessék mondani!
A vékony, ötven év körüli asszony arca mosolyra fut. Jaj, hát az nem itt van, a Kosztolányi-sír, hanem át, a papok temetőjében. Ajánlkozik, hogy szívesen elkísér, legyen hát, jöjj, női Vergiliusom.
Az árnyékok hosszúra nyúltak, mint ez a séta is.
Tán van valami köze az irodalomhoz?, kérdi menet közben az asszony.
Van egy kicsi, vallom be, remélem, e „kicsivel” még nem mondok nagyot. Múzsám hallhatatlanul felkacag, mint akit a legintimebb testrészénél csiklandoznak.
Harmadszor is végigmegyek ugyanazon az úton. A nő Lányi Ernő sírját mutatja. Ennek a zeneszerzőnek a lányába, Hedvigbe volt szerelmes az ifjú költő, ez az „érdekes ember: magas, kék szemű, barna haja van, de mindig a homlokára esik.”
Befordulunk, és ott a fekete gránitoszlop, a borostyánlevelekkel sűrűn benőtt sír. Végigolvasom a neveket: Kosztolányi Árpád ny. főgimn. igazgatót, Brenner Euláliát, Kosztolányi Árpád orvost és Kosztolányi Máriát. A két „gyerek” az 1960-as évek második felében halt meg. K. D. is élhetett volna harminc évet még - egy kis sajtot ennék.
Csillog a fekete kő a lefelé bukó nap fényében.
Amikor megfordulok, hogy induljak vissza, a küldetés teljesítve, jobbról hangot hallok.
Nézze meg ezt is.
Hatalmas fehér síremlék, szinte egy márvány mező. Az egyik sarkán ülő, előre hajló szoboralak, középütt három oszlop, az óriás négyzet másik sarkában egy fehér kocka. Mind-mind hószínű márvány. És a szélén, szinte elbújva, egy napszemüveges, kopaszodó férfi guggol. Talpig feketében van.
Meghalt a fiam, mondja.
Bámulok rá.
Ide jöjjön, innen jobban látni.
Megkerülöm a szobrot, odaállok a guggoló ember mellé. Látom a márványkocka oldalán a bevésést, de csak az évszám ivódik belém: 1968-1989.
Nagyon sajnálom „ugyan mi mást is mondhatnék? Sajtot ennék.”
A férfi moccanatlanul szív egyet a cigarettáján.
Az élet már csak ilyen, mondja még, és mered, egyre mered ő is az évszámokra.
Aztán sietek.
De mért? Ki elől? Hová?
Már felismerem a bejáratot, a néhány lefelé vivő lépcsőfokot.
Aztán az utolsó pillanatban még meglátok valamit: szürke, egyszerű sírkő. Rajta a felirat: Dr. Bűn Ferenc, ügyvéd.
Most nagyon azt érzem, Kosztolányinak ez tetszene. Röhögne rajta. Aztán legyintene, no ez azért már túlzás, haver, van a világon mérték és jóízlés.
Nem mindent szabad. Legfeljebb Szabadka.

(Illusztráció: Raffaello Santi: Egy múzsa feje)