„Firenzei koldusasszony az utcasarkon” – szólt Deziré. Aztán folytatta: „Arcéle éles és férfias. Úgy látszik, hogy egy középkori tragédiában játszik valami szerepet, és nem merem megszólítani őt, mert nem tudom a végszót.” Én sem tudom. Senki sem tudja. Sosem tudjuk a végszót, előre. Csak ott és akkor, az utolsó pillanatban tudjuk meg. Nem mondja meg senki sem. Csak egyszerűen tudjuk. Addigra már világossá válik. Nem kell a rendező, nem kell a súgó, megtanultuk a szerepünket, és játszunk. Egészen addig játszunk, míg mi magunk is kimondjuk azt a szót, az egyetlent, az utolsót, amiért tulajdonképpen játszanunk kellett egész életünkben.
AnJou-t Firenzébe vitte álmában Deziré. Látták együtt a Dómot, s onnan elsétáltak kedvenc terükre, a Piazza della Signoriára. Aztán végig az Uffizi árkádjai alatt, ki egészen az Arnóig. Útközben látták megelevenedni a szobrokat, s hallották sikolyaikat. Végszavaik kőajkaikra fagytak. Mert ők már csak végszavakat tudtak.
Deziré és a város mámorossá tette AnJou-t. Ők ketten tovább kalauzolták ebben a mediterrán tébolyban, ebben a megállt világban. Megmutatták neki Stendhal kedvenc kávéházát, megmutatták a házat, ahol Dosztojevszkij lakott, s megmutatták az utcákat, sikátorokat, amerre a többiek is jártak. Deziré sorra idézte kísértet-társait.
– Látod, ők már mind tudják a végszót – kacagott AnJou felé. – Tudják, hol és mikor kell folytatnia valaki másnak a színjátékot. Tudják, mi volt az a szó, amit egyszer nekik is ki kellett mondaniuk, s amit majd egyszer Neked is ki kell tudnod mondani.
Hozzászólások